haz 1894 (elbontva)

A HÁZ

A kanül hegye könnyedén csúszott az idős asszony vénájába. A pergamenszerűen összeaszott bőr alatt futó érbe, átlátszó infúziós palackból csepegett a gyógyszer. Néhány perc múlva felszakadó köhögés rázta meg az asszony mellkasát. A köpő tálért nyúlt a másik kezével, és megszabadult a feljött váladéktól.

A feje visszaesett a párnára, éppen akkor, mikor az orvos bejött a kórterembe, és átvette a nővértől a lázlapot.

− Hogy van ma Marinka néni? – érdeklődött.

Az asszony nem válaszolt, csak nézte a fiatal doktort.

Mint a Jani fiam. Tisztára, mint a Jani. Annak is ilyen szép szőkésbarna a haja, bár legutóbb láttam, hogy már őszül. Telik az idő – gondolta, és ráncos, keménybőrű ujjvégével végigsimította a combján a takarót.

Nem lenvászon – gondolta – már nem gyártanak igazi ágyneműt, meg angint, minden csupa nejlon.

 

*

 

Egy hete feküdt a kórházban.

Laci találta meg, mikor átment hozzá, a köhögés akkor már úgy rázta, hogy az ebéd se maradt meg benne. Azonnal mentőt hívott a fia, és szirénázva hozták be a városba. Az arcára maszkot tettek, injekciót is kapott, mire beért, már sokkal jobban volt. Nem akart bent maradni, mert a házat nem lehet egyedül hagyni, mondta is ő a fiának, de hiába beszél…

Jani is lejött Pestről, és Feri is Miskolcról, még aznap bementek hozzá. Hoztak narancsot neki „kell a nyavalyának” hoztak volna inkább almát, arról a fáról, ami az udvaron áll, csak le kéne szedni, befőzni… na, de majd ha hazamegy, ha a Jani hazaviszi a szép autójával, olyan, mint egy hajó, úgy ring az a nagy batár. Csak gyógyuljon már ki ebből a betegségből, de még szúr a melle, de már szakad fel, szakad…

Majd ha jön a Jani, megint.

A kapu előtt szokott megállni, ha látogatóba megy hozzá, vigyázva, hogy ne verje fel a port az útról, aztán mikor kiszáll, kinyitja a kaput, odébb hessenti a tyúkokat, és beáll a kerekes kút mellé. Ő persze nem fér hozzá a vízhez, az autótól, de nem szól a fiának, mert az mindig azt mondja, hogy minek magának onnan víz édesanyám, hát folyik a csapból is! Igaza van, hogy ne lenne igaza… de már megszokta, hogy onnan visz öntözni.

Aztán a Jani bejön, és megáll az ajtóban, és ő is megáll az ajtóban, és összeölelkeznek. És a Jani megkérdezi, mindig ugyanúgy:

– Hogy van Édösanyám? – pedig nem ő-zik már rég a Jani, mióta pesti lett.

Ő pedig nem panaszkodik, a panaszát megtartja az orvosának, nem mondja, hogy már nyekereg a dereka, nem hajlik a térde, pedig orvos a Jani is, nőgyógyász, de úgy gondolja, nem ért a térdekhez, derékhoz.

Tanult ember, mind a három fiam – gondolta nem kis büszkeséggel a szívében az asszony – csillagjaim az égen. Jánosom is büszke volt rájuk – a szíve megszorult kicsit – Jánosom, Jánosom, miért hagytál itt engem? Hetven év után nem való elmenni nélkülem. Sosem volt hangos szavad, ha haragvásod is volt, nem szóltál rosszat. Aztán feloldódott a mérged, bosszúságod, mint só a vízben, és elárult a szemed, nem haragszol már.

Összehúzta a mellkasán a hálóinget. Marokra fogta a gombolásnál, mintha a párja elvesztése iránti fájdalmat ragadta volna marokra, és akarná kitépni odabentről.

Csend volt a kórteremben. Az idős asszony, a férje arcát látva a szemhéja mögött, aludt el.

 

*

 

− Édesanyám, apánk már fél éve meghalt – Laci a piros kockás viaszosvászon terítőn szétszóródott morzsákat gyúrta az ujjával – most már nem maradhat egyedül! El kell adni ezt a házat, nem bírja már maga a munkát vele!

Feri a sperhaknival kotort egyet a sparhelt tűzterében. Jani zsebre tett kézzel állt a konyha közepén, majd járkálni kezdett.

Éppen úgy járkál, mint mikor hazajött Pestről, a kollégiumból. Vizsgára készült, ugyanazokra a kövekre lép rá, a feketére, aztán a következő feketére, kihagyta a fehéret akkor is – gondolta az asszony, feljebb ült a sezlonon, majd így szólt:

− Ezt a házat nem lehet eladni.

− Ej, édesanyám – Jani megállt a járkálásban – de hát a kórházban megígérte, hogy feljön hozzám Pestre. Ott jó helye lesz, fogadtam egy asszonyt, aki vigyáz magára, míg mi dolgozunk. A ház pedig… édesapám nélkül, már úgysem olyan…

Az idős asszony meghúzta az álla alatt a kendőjét.

János nélkül már tényleg semmi nem olyan. Hetven éven keresztül lakták a házat. Egy udvarra léptek ki, egy járdát tapostak. Egy asztalnál ültek, minden nap, egy ágyban háltak. Jánosom… hát hiába kértem a Teremtőt, hogy együtt vigyen el minket, mikor lebetegedtél. Hiába volt az ima…

Mióta a férje meghalt, mintha a tüdejét vaskézzel szorította volna össze a veszteség.

– Nem is mondtam, hogy nem megyek Pestre fiam. Én csak azt mondom, hogy ezt a házat nem lehet eladni. Értsetek már a szóból.

Feri felállt a sarokban álló sámliról.

− De édesanya, hát már majd a fejére omlik a betérőnek! Még mielőtt veszít az értékéből, addig kellene eladni!

Az idős asszony bosszúsan rázta meg a fejét.

– Építész vagy fiam, látod a baját. De én akkor is azt mondom: ezt a házat nem lehet eladni, értsétek meg!

 

*

Szép volt a Jani lakása Pesten. Nagy, magas szobákkal, faragott bútorokkal. A szobája is gusztusos volt, a nagy spalettás ablakokon beáradt a napfény.

Ha az éles fénytől megfájdult a szeme, átfordult a másik oldalára, és a hátán érezte a nap melegét.

Rátekerte az ujjára a rózsafüzért. Beesett szája hangtalanul mozgott, ahogy szűrte ajkai között a miatyánkot.

Hamarosan jövök Jánosom utánad – nyögött fel, mert a tüdeje nehezen szívta a levegőt – meglásd, nemsoká veled leszek, bárhova is kerültél, pokolba, vagy a mennybe, oda megyek én is. Az Úrjézus kegyelmes. Hetven éve imádkozom a lelki üdvünkért. Érted, és értem.

 

*

Anna, az ápoló, letörölte a lecsurranó levest az idős asszony szája széléről. Letette a tányért a tálcára, majd megemelte a vézna testet, és megigazította a feje alatt a párnáját. Lábával odébb tolta az üres ágytálat az ágy alá. A fia megvárta, míg az ápoló kimegy a szobából.

 

– Makacs asszony maga édesanyám – ült le Jani az ágya szélére – hát mondja már meg nekem, miért nem akarja eladni a házat? Egy éve már, megy a huzavona. Maga már úgy is itt marad velünk. Ne nézzen már rám így, hát nem kell nekem a maga pénze. De a Feri vállalkozása becsődöl, valamiből el kéne kezdenie rendezni a tartozásait. Édesanyám, volt ideje átrágni, és értetlenül állok az előtt, hogy ennyire hajthatatlan. Mit tud az a viskó, amiért nem szabadulhat meg tőle?

Bosszúság volt a fia szavában, igen sok. De hát érti ő, hogy innen, ebből a szép világos szobából már csak lábbal kifelé viszik ki, ha nem egy nejlontakarós kórházi ágyon végzi majd. Attól mentse az Isten…

– Értsétek már meg. Azt a házat nem lehet eladni – sóhajtott nagyot, de a fia csak megvakarta a fejét. A tarkóján, ahol szokta, ha ideges volt, vagy bosszús. Kicsi gyerekként is, mikor a Feri eltörte a horgászbotját, rögvest a tarkójánál volt a keze, megvakarta, csak aztán csapta arcon az öccsét.

Ideges. Ideges hát… de azt a házat nem lehet eladni.

Meggyűrte a takarója csücskét.

Janikám-kisfiam. Talán ideje lenne megtudnotok. Neked elsőként, mielőtt apátokhoz megyek. Nem vihetek mindent magammal, el kell mondanom, még mielőtt…

Felköhögött.

Jani megemelte a fejét, és a tálcán álló pohárból megitatta. A melléfolyt víz a csuklóján csurgott végig.

Az asszony visszafeküdt a párnára, mellkasa aprókat mozdult, pihegett. Behunyta a szemét, és néhány pillanatig úgy maradt.

A szobában csend volt, csak a nagy falióra verte a másodperceket ritmusra.

Felnyitotta a szemét, majd lassan felült, a rácsba kapaszkodott. A fiára nézett. Rég nem látott tűz égett a ráncokkal barázdált barna szempárban.

− Azt a házat nem lehet eladni fiam. Elmondom miért. Add ide a rózsafüzéremet.

Az asszony mesélni kezdett. Míg mesélt, tenyerébe mélyedéseket vájtak az imafüzér gyöngyei, úgy szorította egyetlen kapaszkodóját a megváltáshoz.

 

*

 

1943-ban ismertem meg Jánost, az apátokat, a családját, a gróf telepítette be a faluba.

Szép szál legény volt, kimagaslott a többi nyikhaj közül. Ereje akkora volt, hogy mikor a Miskáék majd kétszáz kilós disznója vágásra került, egyedül nyomta le a földre, hogy a böllér a nyakát vágja. Marokszedője voltam, egy nyáron át, őszre egymásba szerettünk.

Már rég tartott akkor a háború, de szerencsénk volt, minket jó ideig elkerült. Csak olykor jöttek hírek a frontról, meg a háború állásáról, és a falubeli legényeket se vitték be katonának akkor még.

Szép, nagy lakodalmat tartottunk, ott volt az egész falu. A szüleink nem ellenezték a választásunkat, édesapám tudta, szorgos gyerek a János, dolgos, és az ő szülei se szóltak ellenem egy szót sem.

Nagyanyám korán halt, így hát megkaptam stafírungba a házát, ott kezdtünk együtt külön életet. Rendbe tettük a gazos kertet, vetettünk bele zöldséget, apátok metszette a gyümölcsfát tavasszal, néhány tyúkot, kacsát is kaptunk a szülőktől, vettünk két malacot is a vásárban.

A házhoz tartozott egy kis föld is, messze, a falutól távolabb, oda kukoricát vetettünk. János kijárt nap, mint nap, nézni, hogy nő, fejlődik a tápnak való.

Szépen éltünk együtt.

De a világ mocska csak nem került el minket sem. A háború.

Egy napon, mikor a mosott ágyneműt teregettem az udvaron, motorzúgást hallottam. Apátok késő délután kiment a földekre, mert előtte való napokban sok eső esett, látni akarta, milyen kárt csinált az égi áldás.

A főút mellett laktunk, az átmenő lovas kocsik zajára már fel sem kaptam a fejem, de ez a zaj, nem volt megszokott.

Megáll a kezemben a vizes ruha, mikor hátranéztem. Öt autó ment el a kapu előtt, az egyik lelassított, és a rajta ülő katonák bebámultak az udvarra. A kezükben üvegekkel integettek, hangosan kiabáltak.

Felkaptam a mosott ruhát, és befutottam a házba. Engem ugyan ne nézzen senkiféle, katona meg aztán még úgy se!

Remegve dobtam a zománcos lavórt a sarokba. Még sosem láttam katonákat. Azt se tudtam, mifélék, hova valósiak, és nem tudtam, mit keresnek a falunkban.

Úgy telt el a kora este, hogy az orromat se dugtam ki az udvarra. Tettem a dolgom a házban, és vártam haza Jánost, rettegve, nehogy valami baja essen. Mit tudtam én, tizenhét évesen, miféle veszély fenyegetheti, egyszerűen csak féltettem, nem voltunk szokva idegenekhez.

Az ajtót kulcsra zártam, ki akartam zárni a háborút az életünkből, olykor a függöny mögül lestem ki az utcára.

A katonák autójára piros festékkel csillag volt festve, a részeg egyenruhások randalíroztak az utcán, helyi embert nem láttam egyet se. A katonák bementek a házakba, és élelemmel megpakolva jöttek ki a kapun. De falubéli embert, egyet se láttam.

Néhányan a kocsinak támaszkodva cigarettáztak, és nagyokat húztak a kezükben tartott üvegre, és hangosan énekeltek. Az egyikük fegyvert vett elő az övtáskájából, és a levegőbe lődözött.

Az ablaknál állva, egész testemben remegtem. Tudtam, a mi házunk is sorra kerül, hozzánk is bejönnek majd, és összeszedik, kocsira dobálják az élelmet, amit csak találnak.

Az ágy mellett álló éjjeliszekrényhez nyúltam. Ott hevert az imádságoskönyvem, és rajta a rózsafüzér. A kezembe vettem, és csak azért fohászkodtam az éghez, hogy apátokat épségben vezesse haza.

Leültem az ágyra, és csukott szemmel mondtam az imákat. Nem tudom meddig nem néztem az időt, de a gyöngyök átmelegedtek az ujjaimtól, szinte égették a kezemet. Mire a szememet kinyitottam, már sötét volt. Az órára néztem, már kilenc is elmúlt. Kinéztem az ablakon. A katonák eltűntek, hogy mikor és hova mentek, nem tudtam, de az aggodalmam csak egyre nőtt.

 

Aztán váratlanul hangos dörömbölést hallottam. Az ajtóhoz futottam, reméltem, talán apátok jön haza, és bíztam a józan eszében, ha látja a katonákat valamerre, akkor nem a főúton keresztül jön haza, hanem a kerten át.

Kinéztem az ajtón lévő üveget takaró függöny mögül.

Négyen álltak odakint, de csak egy szempillantásra tudtam megnézni őket, mert a következő pillanatban rám törték az ajtót. A keményfából gyalult zománcfestékes ajtó odébb lökött, hanyatt estem a földre. A katonák beléptek a gangról, és berontottak a házba. Az utolsó becsukta maga mögött az ajtót, és elé állt. A másik három végigrohant az összes helyiségben. Nem értettem a szavukat, de tudtam, oroszul beszélnek. A földön fekve, mozdulni se mertem. Szétdúlták a házunk belsejét, felborogattak mindent, mintha valakit keresnének. Néhány perc alatt történt mindez, és mikor fel akartam tápászkodni, az ajtónál álló rám ordított. Nem értettem a mit mond, de nem mertem megmozdulni, és szólni se.

A másik három, lecsihadva kijött a konyhából. Az egyik valamit szólt, mire a többi hangosan nevetni kezdett. Majd amelyik a szószólójuk volt, odalépett hozzám, és felrántotta földről. Feljajdultam, amikor megmarkolta a csuklómat.

Berángattak a szobába ők hárman. A negyedik továbbra is az ajtónál állt.

Az ágyra dobtak, és ekkor már tudtam, mi vár rám. A vezetőjük, egy szőkésbarna hajú, parancsolóan mondott valamit a másik kettőnek, mire azok lefogtak, felrántották a szoknyámat, és lehúzták az alsóneműmet.

Sikoltottam, teli torokból. Apátok után kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. A könnyek folytak a szememből, de még azon keresztül is láttam, ahogy a parancsnok, idegességében megvakarja a tarkóját, aztán fölém hajol, és ütésre emeli a kezét.

Nem fájtak a pofonok. Nem fájt, ahogy megerőszakolt. A szívem, a lelkem fájt, azt hittem ott menten kiszakad a helyéből. A szégyen fájt, jobban fájt, mint ahogy az ölem égett, mikor a parancsnok végezte a dolgát rajtam.

Behunytam a szemem, és ájulni akartam, hogy ne érezzek semmit. Se a karomat, combomat markoló kezeket, se a lábam közé hatoló katona durvaságát. Aztán már csak meghalni akartam.

Tompa puffanást hallottam. A hang megismétlődött többször, egymás után.

Először a bal kezemet szorító kéz engedett el, aztán a jobb kezemen is lazult a szorítás, pillanatok alatt.

Kinyitottam a szemem.

Apátokat láttam. A kezében véres baltával állt ott, amivel sorra ütötte be a részeg katonák fejét. Utolsónak a lábam között fekvő katonát ütötte le. Egyetlen mozdulatára, annak a feje kettényílt, és a hasamra borult.

Felüvöltöttem.

Apátok lerántotta rólam a földre.

Minden ízemben reszkettem. A szememet behunyva vártam, hogy engem is agyonüssön, de ő odalépett hozzám, és megsimogatta a hajamat.

– Nincs semmi baj Marinka. Már vége, ne félj.

Zokogni kezdtem.

– Ölj meg engem János! Ölj meg, mert ezt a szégyent, én nem élem túl! Ne hagyj engem élni János! Annyira fáj! Nagyon fáj! Segíts, hogy vége legyen!

De az én Jánosom, hideg fejjel csak annyit szólt:

– Még kicsit bírd ki. Erősnek kell lenned most Marinka, kelj fel! Segítened kell nekem!

Hogy honnan volt erőm, azóta se tudom. A vérző ölemet az alsószoknyámmal töröltem meg, a fejem kába volt, de már nem sírtam. Apátok közelsége olyan nyugtató volt, hogy a testemen zsibbadás lett úrrá, nem éreztem a fájdalmat tovább.

János egy halomra dobálta a szétvert fejű katonákat. A szoba úszott a vérben, indulni akartam lavórért, és vízért, hogy feltakarítsam, de ő megállított.

– Ne most – szólt halkan, és a kezét, ami ragadt a vértől, beletörölte a földön fekvő halott parancsnok ruhájába – majd ha végeztünk.

Lassú lépéssel ment ki a házból. Utána léptem, láttam, hogy a belső udvarra igyekszik. Megállt, és a földet vizslatta. Majd a szerszámos kamrához ment, és kivette a szerszámok közül az ásót.

Az éjszakai csendben, minden egyes ásónyomnak hallottam a hangját. Ott álltam a bejáratnál, és néztem, ahogy Jánosom ás. Nem mertem a hátam mögé nézni. Nem akartam látni a halott katonákat.

Hajnalodott, mire végzett. Én az ajtófélfának rogyva néztem a semmit, a sötét eget.

– Marinka, segíts – szólt, és felemelt. Kisimogatta a hajamat az arcomból, a csillagok fényénél láttam a szeme csillogását. Tele volt a tekintete szeretettel. Nem gondoltam én arra, hogy négy ember élete szárad abban a kézben, amellyel a hajamat odébb tűrte, de minden fájdalmam messzire szállt, ahogy hozzám ért.

– Megyek, megyek – szóltam vissza – vigyük ki a házból a ganét.

A lábánál fogva húztuk ki az egyik katonát, és bedobtuk a gödörbe. Majd ugyanígy tettünk mindegyikkel. Aztán János utánuk dobta a szekercét, és az összevérzett ágyneműt is.

A szürke agydarabokat, csontszilánkokat még sokáig sepertem, aztán felmostam az egész házat, míg János a gödörbe dobálta a földet. Mikor a padlót mostam fel, kipillantottam a félig nyitott, összetört zárú ajtón. János apró lépésekkel döngölte le a földet az udvaron.

A ruháinkat elégettük a kályhába, és egymás testét mosva pucoltuk meg magunkat a ránk rakódott vértől, mocsoktól.

Soha többé nem beszéltünk róla. Másnap Jánosom bevetette a belső udvart lucernával.

A faluban házkutatást tartottak az oroszok. Hozzánk is bejöttek, de Jánosom mondta a tolmácsnak, hogy itt ugyan nem járt senki, mert nem is voltunk otthon, kint dolgoztunk a földön, és ott is aludtunk a szénában, mert sok a dolog mostanság, nem értünk rá hazajönni.

 

Érted-e most már fiam, hogy miért nem lehet eladni azt a házat?

 

Jani elsápadva állt fel az ágy széléről, és megvakarta a tarkóját.




There are no comments

Add yours

Loading...