62123006

Kolozsvár négy felvonásban

Most ér be a vonat. Alig hat óra alatt meg is tettem három órás utamat. Kiszállok, ismeretlen emberek, kvázi, százával. Sokan turul-tartási engedélyeik igen szívesen vágnák az ominózus „Cluj-Napoca” táblához, de senkit sem érdekelne. Némely gyerekes családok fiatalabb tagjai nagy élvezettel szöknek át a számukra értelmetlen pozíciójú, sárga korlátokon. A biztonsági őr is készül rájuk szólni, de fél, hogy kiesik a shaorma a kezéből. Én ha tudnék sem sietnék előre, mivel a táskám és annak a táskái nem nagyon hagynának. Jut eszembe, lassan kellene, főzni tanuljak.

 

Előre nézvén, határozott, de puha léptekkel követem a turista, illetve diákcsordát, őshonos kolozsvárinak tettetvén magam. Senki sem kell, tudja, hogy első éves diák vagyok, pesti értelemben vett „vidék”-ről. Közben sms-ben bejelentem újdonsült lakótársamnak az érkezésem, ezzel jelezve, hogy jöhet elém. Pár adományt kérő emberrel tudatnom is kell, hogy nem dohányzom, ezért cigit sem tudok adni, de aztán ballagok tovább a meglepően tiszta, Mátrix hangulatot sugárzó, fehér folyosón. Most utam a baloldali buszmegálló felé vezet, ahol találkozok Tomival. Átjárót, persze, nem látok sehol, de követem a város veteránjait, akik Mózes szintű determinációval szelik ketté a nem csekély forgalmat. Asszimilációm első lépcsőfoka után jön egy szinte elutasíthatatlan ajánlat… egy sovány, márkás melegítőt viselő, több zselével, mint hajjal rendelkező, bajszos úriember szólít szelíden meg és vesz elő egy használt telefont a zörgő zsebéből. Ehhez, persze, árajánlat is társul, de a kopott Hello Kitty mintázatú hátlap és a, beszerzést potenciálisan jelző, repedt képernyő nem teljesen nyerte el a tetszésem, amit most jelzek is a fiatal „vállalkozó”-nak. Az úriember, karjait kifeszítve, mintha Adonisz teste akadályozná természetes elhelyezkedésüket, ment is a következő buszt, vagy mást váró egyénekhez, kenyérpénzt remélvén, amit majd beválthat egy kocsmában.

 

Na de, itt van Tomi és szól is, hogy a hármas pont haza visz minket vagy félóra alatt. Ez az idő sem telik feleslegesen, hiszen belátást nyertem a vásárhelyi kolléga világába is. Tudniillik, ő nem székely, csak minden nagyszülő az, ejsze. Késni is azért késett, mert nem kapta a telefonját, de amikor rákérdeztem, hogy „Kitől?”, elég furcsán nézett partiumi fejemre. De még arra is ráeszméltem, hogy „Székelyföld nem Románia.” ténynek hangzó felkiáltásnak nem „Csak a közepe” az illő folytatása. Zsigereim azt súgják, hogy sok bicska kárt spóroltam meg eme félórás utacskával. Most érünk haza, földnek pattintom a kék táskám, majd a piros tartalmát egyenesen a hűtőbe szórom és indulunk is a nekem szóló várost megnézni, meg aztán egy sörre. Én hallgatok és hagyom a másodéves kondenzátor bajnoknak a szót, amit amúgy sem lenne könnyű benne tartani. De nem baj, négy, fejben biztos izgalmasabbnak tűnő, félév beszámolója és a Transilvania bankokat követő shaormás helyiségek tökéletes harmóniával olvadnak egybe. Amúgy is találtam egy jó összegzést a történeteire: „Ivásra inni kell!”, s ezzel egyszerre kezdem sejteni, hogy az egy sör kifejezést nem matematikailag kell értelmezni.

 

A nap lassan kezd tőlünk menekülni, de láthatóan ad annyi időt, hogy nézzünk körül. A „Matyi szobor” már csak akkor lehetne szebb, ha a hős király kardjával letudna sújtani az előtte selfie-ket készítő Facebook generációs dívákra. Kollegámtól eme észrevételem inkább elhallgattam, mert telefonjában nem rég kapcsolta az Instagram filtert be, de majd egyszer biztos előjön még ez a téma. Azért meg kell, hagyjam, az egész főtér, de a város általam látott részei is olyanok, mintha egy buborékban lennének, a CFR-U meccsek idejét, mondjuk, még meg kell, tapasztaljam.

 

Hirtelen megálltunk a közel álló, de figyelmen kívül hagyott Mihály templomnál, Tomi megkér, hogy nézzem jól meg, majd képzeljek el még három olyat, csak más szomszédos épületekkel és kész is a túránk, mivel „szomjasak vagyunk”. Végül is, addig nincs baj, amíg én is tudok róla. Régebben, egy ismerősömtől hallottam pár helyről, nevezetesen a Shadow bár-, meg a High Life-ról, szóval felvetettem őket, hátha megfelelő úti célnak bizonyul valamelyik. Buta voltam, nyílván, hiszen az egyikbe azok járnak, kik nem kaptak helyet a Krajcárban, a másik meg a Krajcár ellenes tömeget szórakoztatja. Szóval indulunk is a Bulgába, ahol dadaistákat megszégyenítő életművészek mászkáltak fenn az emeleten. Dehát legalább kaphatnak új karton fedelet a fejük fölé. Amúgy, a földszinten halandó emberek is láthatóak, akik, saját bevallásuk szerint, belépő elkerülése végett érkeztek ilyen korai órákban.

 

A Temesvári bemelegítő már el is párolgott, szóval indulunk egy Midi nevezetű hely fele. Igazából süvítünk a szélhez képest, mert Tomi valami ingyen shotokról dadogott. De hiába minden, a bejáratnál álló testes úriember nem értékelte a Batmanes felsőm és társamnak sem volt nyakkendője, aminek piros szőnyeg lógott volna az aljáról. Még egy utolsó mentőövünk lehetett volna, de én pont a másik nadrágomban hagytam a Gucci szemüvegem. Tehát maradt Tomi kedvenc helye, amiből hét kellene legyen a szépirodalmi béke érdekében.

 

Be is szállunk egy taxiba és ki sincs zárva, hogy itt vége is a kalandnak. A sofőr velünk egyidős lehet, kicsit reszket a teste, majd a hangja és a keze a is kormányon, főleg amikor hatvan km/órával veszi be a kilencven fokos kanyart. Időnként szortyog is egyet, miután odateszi az ujját, de nátha szezon van, szóval hátha csak egy meleg teára van szüksége. Megtörtént a mindig biztos, kézifékes parkolás, egy darabban vagyunk és már okkal topogunk be a Krajcár bejáratán. Viszonylag hamar kapunk asztalt, s sört, de csak miután éreztetik velem, hogy többet ne rendeljek románul. Hangulatos kis helyiség ez, még akkor is, ha kanalazni lehet a tüdőrákot a levegőből. A szomszédok szíves örömest kínálnak kabátszáraikból csorgó házijukból és még ingyen magyarságtörténeti előadást is kapok valamelyik oldalról. A hallottakból teljesen leszűrtem, hogy Japán megúszta, mert ha Trianonon mentek volna ők is keresztül, azóta sem lennének sehol.

 

Negyedik sör után ideje lazítani és egy teát rendelni, csak valamiért azt is féldecis poharacskában tálalják. Tomi fogai lassan fülcimpáját karcolgatják, de szólni nem szól semmit, szerintem míg le nem nyelem azt a whiskey színű valamit. Eposzi stílusban kijelentettem, „Álmos vagyok!” és úgy indultam el, mintha megbeszéltük volna, hogy megyünk. Nem fogok hazudni, eléggé elgörbültek a lépcsők és egyszerűsödött kivitelezésében a le vezető utam. Állítólag minden járókelővel kő-papír-olló-boxot is akartam játszani, dehát Tomi azzal magyarázta a jó népnek, hogy autonómiát akartam.

 

 

„JÓ REGGELT, NAPSUGÁR” és egy kárörvendő vigyor a mai ébresztőm. Éhes vagyok, de nem akarom az erdőbe küldeni a rókát. Ami nem is baj, mert pénzem is annyi maradt, hogy nem kell egy hétig kenyér, mert van sajtos pogácsám. De kedves sorstársam meghívott egy pizzára, csak annyi kikötése volt, hogy én rendeljem, mert na, „Székelyföld nem…” és Vásárhely nem Székelyföld, vagy valahogy majdnem pont így. Nem gond, egy majdnem kedvesen türelmes hölgynek magyarázom a méretet, szószt és a többi részletet, hogy aztán táthassam a szám 90 percig. Legalább időm is lett gyomrom gyógyulására. Azért most Tomi is belenéz anorexiában szenvedő buxájába, és mire összekaparjaa a lejecskéket, már jön is a pizza, a fehér szószra hasonlítani akaró valamivel együtt. Azért lehetett volna rosszabb is… legalább a tejfölt nem felejtették ki belőle. Meg legalább míg azt figyeltem, nem vettem észre, hogy Tomi Instagramot frissített.

 

 

Moziba akarok menni. Kapok Tomitól egy „studcard”-ot, mert állítólag féláron mehetek a „Florin Piersic”-be vele. Meg akartam kérdezni, hogy én miért használhatnám a másét, de rájöttem, hogy ezen piciny kártyácskán az emberek árnyékairól készítenek képet. De nincs erre most idő, mert rezzen az ajtónk alatt a laminált padló az alsó szomszéd ökle jóvoltából. Hiszen délután négy órakor túl hangos a mosógépünk. Gondolom csak azért merészeli ezt, mert közel a Szamos part és valamiféle bevételt is kér a kutyája szombat esti koncertjeiért. De marad ez a holnap baja, most popcornt kell venni estére.

 

 

Azt hiszem, ideje benézni egy könyvtárba. Vagy na, legalább órára. Mert ballagni kellemes, de államvizsgázni hasznos.

 




There are no comments

Add yours

Loading...