Baszorkányok: Ketrecben

Újabban legkedvesebb dokumentum-tévésorozatom az Animal Worldön megy, a címe: Végzetes találkozások. Arról szól, hogy amerikai cirkuszi showmanek, vagy megszállott civilek áldozatul esnek saját fogságban tartott vadállataiknak, tigriseknek, leopárdoknak, farkasoknak, vízilovaknak, mérgeskígyóknak és így tovább. Ezek az emberek antiszociálisak, fajtársaik helyett a négylábúakat (vagy épp csúszómászókat) részesítik előnyben. Azt hiszik, ha kölyökkoruktól szoptatják, dédelgetik őket, azok a kontrollja alatt maradnak és eszükbe se jut, hogy veszélyt jelenthetnek gazdájukra, a gondozószemélyzetre, látogatókra, akár gyerekekre is. Egy víziló előbb megtámadta gazdája fiát, az apát pedig sikerült is megölnie. Egy pompás fehér tigris két idomárnak harapta el a torkát, mire lelőtték. Egy amerikai milliomos is tigrist tartott szobájában. A férfi valahogy véletlenül megsebezte a kezét, a nagymacska pedig nyalni kezdte róla vért. Egyre vadabbul őrizte mancsaival, szeme zöldre változott és fenyegetően morgott. A gazda szerencsére tudta mit kell tennie – lassan éjjeliszekrény fiókjához araszolt és kivette mindig készenlétben tartott kézifegyverét és fejbe lőtte a tigrist. Szüleim egy magyar kisvárosbeli cirkusz előadásán szemtanúi lettek annak, hogy egy nőstényoroszlán földre döntötte és életveszélyesen összekarmolta-harapta a csinos idomárnőt, akinek fél melle kilátszott a leszaggatott csillogó ruhából. A vízágyú mentette meg, amitől az összes porondon levő oroszlán kitalált az alig egy méter átmérőjű kerek ajtólyukon. A közönség nagy része eközben igyekezett minél messzebb kerülni a cirkusztól,- szüleim is közéjük tartoztak – csak páran maradtak, akik kíváncsian várták a fejleményeket. Én ezek közé tartoztam volna, de akkor még nem születtem meg, talán még meg sem fogantam.
Még egy történet: A körmendi újság bűnügyi rovatában lehetett valamikor több évtizeddel ezelőtt olvasni, hogy egy köztiszteletben álló állatorvos lelőtte lányát és farkaskutyáját. A városiak azt beszélték, az apa haragját az váltotta ki, hogy lánya, aki feltűnően sokat hempergett az ebbel, félig kutya, félig ember gyereket szült. Ez a nagyapámtól hallott sztori ma jutott újra eszembe, mikor véletlenül egy vérfarkasos filmrészletre bukkantam a YouTube-on…
Kisiskolásként külön rajzfüzetet vezettem a keveréklények számára. Ez volt a következő fejezet az ezerszer megismételt nyilakkal teletűzdelt szarvasok és nagy falloszú lovak, bikák után. Körülbelül kétéves korom óta állandóan rajzoltam és gyurmáztam, ha megkérdezték mi akarok lenni ha nagy leszek, festőművészt feleltem, aztán jött a népszerű régész, szülésznő, tanár, pszichológus. Hát igen, bármelyikkel jobban jártam volna, mint a teológiával. Néha szörny szeretnék lenni, mint az eszement, magukat felsőbbrendű lényekként feltüntető úgynevezett Furryk, akik száz százalékig azonosulnak valami szőrmók mesefigurával. Bár még mindig szellemesebbek és kedvesebbek, mint a világmegváltó Batman, Superman, Spiderman, Napóleon és Krisztus imitátorok, akik ugyanolyan őrültek, mint az Elvis-hasonmások, és még pénzt se keresnek.

A Könyvjelző című kiadványban olvastam egy cikket autistákról. Lerágott csont, gondoltam, igaz,mégis fölé hasaltam. Az autizmusnak fokozatai vannak, az enyhébb esetek köztünk járnak, teszik a mindennapi dolgukat. Ők azok, akik nem szívesen néznek veled szembe, nem tudnak a mindennapi kis rutinjaik nélkül élni, az érzelmek csak a felszínüket érintik, azokat valójában nem élik át. A szobájukban monoton munkájukba feledkezők, akik nem sírnak se a romantikus, se a szerelmes filmeken, csak vannak, épp ezért nem is depressziósak, tehát jól elvannak a maguk világában. A külső körülményekben állandóan idegenek maradnak, ugyanígy emberi kapcsolataikban. Nem érdeklik sem szüleik, sem testvéreik, sem barátaik. Kis E.T.-k. Ez idáig úgy éltem, hogy nem tudtam, autista vagyok. De lehet, hogy ez a hipochondriám legújabb hajtása. Csomó képzelt beteg rokonom van, akik szintén rákot, agyvérzést, szívrohamot, embóliát, elmebajt fedeznek fel folyton magukon, igazság szerint a legutóbbinak egyik fő előjele és tünete a hipochondria. Ötéves lehettem, mikor vidéki nagyanyámnál nyaraltam, mint sokszor máskor. Mezítláb játszottam a homokozóban. Egy nap kis fekete koszt fedeztem fel a nagylábujjam sarkában. Napokig titkoltam, hogy “elrákosodott” és hogy hamarosan nem lesz már unokájuk. Megemeltem egy vízzel teli kis vödröt, ekkor kidagadt a köldököm, azt hittem csak sérv lehet, amin menthetetlenül kidől az egész belem. Később sok hajszálat találtam a párnámon – miért épp akkor tűnt fel mikor kopasz leukémiás gyerekeket láttam a tévében? – ráadásul kattogást hallottam a tarkómban, úgy biztosra vettem, hogy agydaganatom van. Nem tudtam, hogy a rákosoknak a kezeléstől hull ki a hajuk… Felnőttem, mire anyám valóban rákos lett, enyhe, hormonális alapú petefészek problémámmal azonnal rohantam egyik nőgyógyásztól a másikig, mert nem hittem el, hogy nem ugyanaz a bajom, és hogy még jövő tanévkezdéskor is életben leszek. Ezeket csak azért osztom meg veletek, mert elvégre ez egy önéletrajzi könyv lenne, és hogy szoktassalak benneteket a bolondériáimhoz.

A gyerekkorhoz hozzátartozik még, hogy mindig fiúkhoz csapódtam, méghozzá a legrosszabbak bandavezére lettem. Roncs autókba másztunk be, garázst gyújtottunk fel, lányok alól húztuk ki a széket, letéptük a Barbie babák fejét, követ gyúrtunk a hógolyóba és ezzel vágtuk szemen az óvó nénit. Minderről nem szóltak anyámnak, aki akkor már súlyos izombeteg volt, leszázalékolták, így velem már nem lett volna etikus terhelni. Ki ne hagyjam, hogy mániákusan jártam az egyik konyhásnő után, magas volt, őszes fekete hajú, barna bőrű, kemény, de szép alföldi nő. Egy fiatal gondozónőnek fenékig érő hajába kapaszkodtam és úgy csórikáztattam magam körül. Ugyancsak ő volt hajlandó a nyakába ültetni és végigmenni velem a sötét, poros raktáron, ahol kiszuperált csonka bábok, kitömött állatok és kivehetetlen rongykupacok hevertek. Borzongva sikongattam, élveztem a félelmet. Boszorkányfétisem is idáig tudom visszavezetni, de erről majd a továbbiakban bővebben beszámolok. Az óvoda étel előkészítő helyiségében – ahová egy ígért csirkevágás reményében merészkedtem – a falon Rembrandt Rőzsevivőjének másolata lógott. Ő testesítette meg nekem az Igazi Boszorkányt, és ha ezentúl ismeretlen eredetű vinnyogást, sikítást, gurgulázó röhögést hallottam abból az irányból, megborzongtam. Élő személynek képzeltem, aki ha nincs ott senki, mozog, leteszi a faköteget a hátáról. Élethű szőrme hópárducomat sokszor hátulról cserkelve közelítettem meg, észre ne vegyen, megragadtam hátulról, hogy titkos életen kapjam. Nem vert a szíve, mégse hittem neki. Ha kidobott nyers húst vagy elhullott állatot találtam, nem mertem közelről megnézni, csak állandóan kerülgettem, foglalkoztatott. Az óvoda udvarán egy nagy kocsigumiba, ami homokozó volt valaha, valahogyan egy kupac csirkebél került, ami nap, mint nap változtatta színét, szagát, hamarosan nagy fehér, ágaskodó kukacokkal telt meg. Misztikus őskígyóknak tűntek, de az is fölmerült bennem, hogy földönkívüliek lárvái. Anyai nagyapám UFO-hívő volt, mutatott is nekem egy űrhajót – vagy valamit, ami erősen annak tűnt nagy méretével, repülőgéphez kicsit sem hasonló formájával, prizmaszerű csillogásával – ami Pécs-Újhegy fölött lebegett éppen fényes nappal, délidőben. Ezek után nem csoda, hogy az iskolaudvart határoló bozótos árkában messziről fehérlő levágott disznócsülköknek különleges jelentőséget tulajdonítottam. Csak gyilkosság áldozata lehet az illető testrészek tulajdonosa.

Szüleim. Amennyire apás voltam kicsiként, annyira nem vettem később emberszámba. Átlagember, akit mindennapos munkáján túl csak a zabálás és a foci meg a súlyemelés érdekelt. Mindenféle filozofikusságnak és művészi érzéknek a híján van, de még az sem mondható el róla, hogy akkor legalább gyakorlatias. Mindenhez ügyetlen, amiért anyám folyton szemére veti, hogy tőle örököltem életre nem valóságomat. Apámnak van egy vallásos, dagadt húga, aki az anyja nyugdíjából él a gyerekeiért kapott családi pótlékon túl, tudatosan erre van berendezkedve. Állítólag sokban hasonlítok hozzá, ami nagy sértés, mivel irtó randa és semmirekellő. Anyám nem hagyná ki, hogy ne emlegesse fel, ha púposan hajolok le, vagy “teszetoszáskodok”. Valójában az a baja velem, hogy nem viszem tovább a zenei pályát a családban. Szándékosan nem, minden adottságom megvan hozzá. Hat-hét éves kori emlékem, hogy Mama – így hívom anyámat – az egyik szobában zongora magánórát tart, én pedig a másikban irtóra elhagyatva érzem magam. Állandó nem evésemmel idegesítettem, egészen bepánikolt, hogy éhen fogok halni.
Ilyenkor jött Papa – apám – aki gyors tojáslevesével mindent megoldott. Mint már az elején mondtam, semmi tisztelettel nem voltam, vagyok a szüleim iránt, pedig nem vertek, valójában nem is hanyagoltak, sőt inkább túlgondoskodtak, betegesen aggódtak jólétemért. Anyám gyenge idegrendszerét megviselte apám este tízig tartó kollégiumi ügyelete és a kazán, ami rendszerint akkor állt le mikor egyedül volt velem. Ilyenkor átmentünk aludni a szerencsére nagyon közel levő koleszba. Máskor is szívesen időztem itt nagylányokkal, nevelők fiaival. Az egyik nálam idősebb kissráccal szurkot ettünk a járdarésekből, egy másikkal kommandósdiztunk, az egész üres kollégium csatatérré vált. Sose voltam benne lányos játékokban se egyedül, se másokkal. Dinoszauruszokkal haraptattam le a babák fejét, levágtam a karácsonyra kapott csengős bárányokat és hozzánk látogató vendégeinket arra biztattam hogy jelképesen engem vágjanak le. Egyetlen nememnek megfelelő elfoglaltság a szülés volt, ami abból állt, hogy bebújtam a takaró alá, ruhámba dugtam egy kék plüsskutyát, és órákig imitáltam szülési fájdalmakat (ez volt a lényeg) és kitolást. Ezzel örökre le is zárult minden szaporodás iránti vágyam. Volt egy “barátom”, Bubi, egy Kinder tojásban talált motor zöld, ülő emberkéje, akit mindenhová magammal vittem sok éven át, aztán mikor
elveszett, eszembe se jutott többet. Jellemző. Számottevő gyűjtőszenvedélyem ekkor kis műanyag farm-és vadállatok halmozásában nyilvánult meg. Mezőgazdasági szakkönyveket tanulmányoztam, hogy élethűen vezethessem a “farmot”. Ha véletlenül takarításkor valaki fellökött egyet, megbocsáthatatlan bűnt követett el, soha semmi másban nem voltam még ilyen rendezett, minden állat egyfelé nézett a kartondoboz-istállóban, időben “etettem” őket. Ugyanekkor – és azóta sem – nem voltam hajlandó rendet tenni a szobámban és semmiféle házimunkára. Már tudom, hogy akkor is a hatalomvágy vezetett. Létrehozni és működtetni egy rendszert, saját ízlésem szerint és kérlelhetetlenül. Saját rendem rabja lettem, mint egy alacsony önértékelésű mérgeskígyó-tartó saját alárendeltjeinek. Délutánjaimat rajzolással, gyurmázással, fantáziálással és bodobácsok kettévagdosásával töltöttem. Alkalmakra könyvet kértem. Természettudománnyal kezdtem, kamaszként a pszichológiát faltam, leginkább Freudot, Adlert és Frommot. A szépirodalmat később fedeztem fel és meglehetősen nehezen jutottam túl a sokszor újranyálazott Victor Hugo Párizsi Notre Dame-ján és Jókai Mór Arany emberén.
Ekkor már átestem az első reménytelen szerelmeken, melyek tudatosították bennem másságomat. Mindig és mindenütt idegen voltam eddig is, de a szexualitás új dimenziókat nyitott sötétségimádó aberrált különc életembe. Nem csodálkoztam semmin, nem volt akkor sem és később sem bűntudatom, az eddigiek törvényszerű és logikus folytatását mutatta. Csak veszekedés árán lehetett szoknyát és rózsaszínt adni rám, nem voltak korombeli lánypajtásaim, ellenben Ibolyának, a felnőtt családi barátnak nemegyszer felhajtottam a szoknyáját mikor az ölébe ültetett.
Hatodikos voltam, mikor – még nem szexuálisan – beleszerettem egy gyakorló ének tanár nénibe. Huszonkét éves, vékony derekú, babás arcú, kerek kék szemű, hosszú, hullámos barna hajú lány volt, kis aranykeresztekkel a fülében. Írattam vele az emlékkönyvembe, se előtte, se utána senki mással. Készítettem róla egy rajzot fejből, amit műanyag borítóba tettem, hogy ne ázzon szét a nyálas csókoktól.
A következő bálványképmás egy évvel később, egy nem éppen közkedvelt negyvenéves történelem tanárnőről készült. V.-nek kleopátrás barna haja, szomorú őzszeme, apró vékony cigarettaszagú szája volt. Boszorkánysággal, jóslással is foglalkozott. Odáig még beillett tipikus rajongásnak, míg nem kezdtem magánélete, lakhelye után kutakodni és megtervezni, elképzelni nászéjszakánkat, ahol én a vőlegény szerepét töltöttem be. Megtudtam róla, hogy elvált, egy fia van, a férje roma származású volt, és azért olyan búvalbélelt, mert kislánykorában meg akarták erőszakolni. Azzal gyötörtem magam, hogy elképzeltem amint a barna bőrű kegyetlen fazon szexel vele, ráizzad, meg fojtogatja, üti-veri. Ám ha nem jelentett volna számomra valahol szexuális izgalmat a jelenet belső látása, nem ismételtem volna meg annyiszor ágyamban fetrengve. Visszatérő motívumom a beteg, sérült, elesett nők kívánása, ha nem ilyenek, akkor szeretném, hogy ilyenek lennének és ápolhassam őket. Ne tévesszen meg senkit, ennek gyökere nem valószínű, hogy a szeretetteljes gondoskodás vágya!

 




There are no comments

Add yours

Loading...