koldus-közöny4

Zsefy: Közöny

 

Leszállt az est. Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus éppen befordult.
Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen.

Három kamasz, még nem láttak sok tavaszt,
– de a szőlő levét már nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött. A kukákat félrerúgták.

Nem tudták, hány nap van benne rejtve.
Mennyi kincs. Mennyei falatok,
penészes kifli, száraz szalámivég.
A tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a ‘talán holnap’-ra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.
(Ez a szerencsétlen már régen nem kért.)

A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna soha ily’ mocsokba.
Nem érezték még, az az egy falat lehet,
életükben pár nap kínt, vagy hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.

Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája. Bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent.
(Csak úgy roppant a koponya.)
Az ebét sem kímélték, – az ilyen hogy’ is tudná -.
Nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.
Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.

A kapun – nem is olyan messze – halkan
ráfordították a zárat.

 

Zsefy Zsanett




There are no comments

Add yours

Loading...