szompir

A szómpírok

A fajtánk egyidős az emberiséggel. Ott voltunk, amikor a majomemberek közt elhangzott az első beszélgetés, amikor a piramisok mélyén a sírkamrák falára halott fáraókat dicsőítő hieroglifákat festettek, amikor Hannibál elefántjaival nekivágott az Alpoknak, és amikor a magyarok hátrafelé nyilazták Európát. Egyre többen lettünk, amikor egy Gutenberg nevű fickó nyomtatni kezdett, amióta pedig a számítógépek meg az internet is fel van találva, semmi sem állíthat meg bennünket.

Nem könnyű felismerni minket. Mi, a szómpírok szinte tökéletesen utánozzuk az embereket. Külsőnk alapján bármelyikünk elmenne homo sapiensnek, és a legtöbben eszünk-iszunk is a látszat kedvéért. Valójában azonban szavakkal táplálkozunk.

Az idők kezdetén mi is gyűjtögettünk és vadásztunk. A zsákmány esetleges volt, sokszor igen soványka. Egész barlanglakó családok szavait kellett elszívnunk, hogy úgy-ahogy jóllakjunk. És másnap éjjel kezdődött az egész elölről…

Aztán az emberek feltalálták az írást. Boldog napok köszöntöttek ránk. Immár nem kellett minden éjjel élelmet szereznünk, a kőbe vésett törvények, krónikák, a papirusztekercsekkel megtöltött könyvtárak bármikor instant táplálékkal szolgáltak.

A középkort sokunk igen megsínylette. Hozzászoktunk az ókor műveltségéhez, elkényelmesedtünk a rómaiak birodalmában. Századokkal később azt vettük észre, hogy pusztul a fajtánk. Az emberek babonás ostobaságokat hordtak össze, boszorkányokat üldöztek, sőt, vámpírokat. Komolyan hittek abban, hogy vannak halhatatlan lények, akik kiszívják az emberek vérét… Nevetséges…

Nagyon meg kellett válogatnunk az áldozatainkat. Kemény idők voltak, sokat koplaltunk, néha napokig rágódtunk egy-egy elejtett megjegyzésen.

Ha a szómpír nem figyel, és butaságokat szív magába – óvatlanságból, vagy egyszerűen az éhség kényszeríti erre – legyengül, megbetegszik, talán bele is hal. Másként nem is igen tudunk meghalni, legalábbis, a 6200 esztendőm alatt még nem hallottam ilyenről. Jöhetnek járványok, kitörhetnek világháborúk, bekövetkezhet bármilyen természeti katasztrófa, a szómpírok túlélik. Ha nem jutunk szóhoz, hosszú, álomtalan álomba merülünk, míg nem telepednek meg a környékünkön új, beszédes emberek.

De az ostobaság gyilkolja fajtánkat. Emlékszem egy kedves, szőke szómpírlányra. Az 1930-as években Németországba vetődött. Egyetlen délutánt töltött el egy feltörekvő politikus titkárnőjeként. Utána egész éjjel felkiáltójeleket hányt, reggelre halott volt.

Manapság könnyű nekünk az élet. Igaz ugyan, hogy a sötét beszéd ezer csatornán árad felénk, de ugyanilyen egyszerűen jutunk minőségi tápanyaghoz is. Kedvelem az egzotikus konyhát, az internet ebben is nagy segítségemre van. Kínai, koreai és thai fiatalokkal levelezem, nagy kortyokban iszom szavaikat. Néha már émelygek… a bőség zavara, úgy látszik, szóból is megárt a sok. Olyankor szigorú diétára fogom magam: egy álló hétig csak József Attila (ez a kúra azért jó, mert egyszerre fogyaszt is, szinte zsírmentes), ha kényelmesebb vagyok, akkor csak Esterházy, az két nap alatt helyreráz.

Az öregebb szómpírok azt beszélik, jöhetnek még rossz napok, jobb felkészülni. Sokan vagyunk, az emberek is egyre többen vannak, és a bölcsek szerint a vesztükbe rohannak. Tudja fene… mindenesetre nekiláttam a befőzésnek: novellákat írok és talán majd egy regényt is. Meg persze pár haikut, hogy legyen mit nassolni.




There are no comments

Add yours

Loading...