cigarettafüst

Zsefy: A kis cigarettafüst halála

Mai versem mellé egy próza…….”Mese” az emberről, a világról…más aspektusból…

*

  A kis füstgomolyag virgoncan lengte körül az embereket. Szerette őket. Azt nem tudta, hogy miért. Nem ismerte azt a szót, hogy születés. Pedig, ha tudta volna, kinek köszönheti létét, még hálásabban cirógatta volna az emberek világát.
Így csak ösztönösen, hol ringatózva, hol vadabbul, sűrű füstfelhőbe gömbölyödve szemlélte a körülötte pezsgő furcsaságokat.

 Rajta kívül alig volt valami — talán a felhők, a tengerek, a folyók vize —, amik az alakjukat kényükre-kedvükre tudták változtatni.
De nem zavartatta magát. Élvezte, hogy két lélegzet között kirepülhetett a világba. Hol karikát formázott sejtelmesen, hol lágy vonalakat festett az emberek arca előtt. Mikor visszakunkorodott egy pillantás erejéig, elégedetten állapította meg, hogy milyen élvezetet okozott. Látta az ember arcán. Az még a szemét is lehunyta, és a gondolataiba elmerülve egy újabb kis gomolyagot indított a parázsló cigarettavégről útjára.
Gyakran játszadozott az apró emberpalántákkal. Valahogy így hívták őket a nagyobbak. A kistermetűek nagyon kíváncsiak voltak. A nagyokra csodálattal néztek, s alig várták, hogy azok szebbnél szebb karikákat kunkorítsanak az áhítatos pofikájuk elé. De egyre többször közbelépett valaki. 
  
  Az az ember nem szerette őt. Csupa rosszat mondott róla. Olyat, hogy megbetegíti az emberek tüdejét. A gyerekekét is. Elég, ha csak az orrocskájukkal beleszippantanak. Ha ezt sokszor teszik, akkor nem szép felnőtt koruk lesz, és hamar meghalnak ők is.
Már a szabadba is hiába szökött ki szegény feje. Voltak utcák, terek, ahol még megtűrték, de egyre kevesebb. Ahol sok ember forgolódott – miközben sehova se mentek, csak valami sokkerekűre vártak -, már ott sem volt szívesen látott vendég.

A kis cigarettafüst szomorúan fodrozódott egyik helyről a másikra.

  Ahogy telt, múlt az idő a bánata csak nőtt. Már nem érezte olyan boldognak magát. Nem volt helye lassan sehol. A lakásokból az emberek kiűzték az ablakokon, ajtókon át. Az utcán mérges, és lenéző pillantásokkal találkozott. A gyerekekkel sem játszadozhatott. A játszóterek környékéről is kitiltották.
Az addig annyira csodált furcsa világ kezdte kiközösíteni. Ettől annyira elkeseredett, hogy azt kívánta, bárcsak meg se született volna!
Amíg így morfondírozott magában, eszébe jutott, hogy valójában azt se tudja, hogy kik a szülei?
  Igaz, valamelyik könyvben, ahova az ember délutáni teázását követő füstölgése közepette lopózott be, olvasott valami érdekeset. Beszélni ugyan nem tudott, mert nem voltak olyan különleges és szerinte felesleges szervei, mint az embereknek, de annyit volt közöttük, sőt, csakis közöttük volt, hogy tetszett, nem tetszett megértett mindent. 

Ilyen könnyen ragadt rá az olvasás tudománya is. Végigkúszott a könyvlapokon, s azok szinte magukba szívták. Minden porcikájával átjárta a sorokat, jellegzetes dohányillatot hagyva maga után.
Mire elhagyta azt a fantasztikus világot, ahol mindenre volt válasz, még arra is, amit soha meg nem kérdezett volna, egy picikével mindig többet tudott. A tudás észrevétlenül rakódott rá, mint – ahogy az emberek mondanák – nikotin a tüdőre.

  Szóval egyszer egy ilyen okos könyvben bújócskázott füsttestvérkéivel. Itt valami érthetetlen okból nem tiltották ki őket. Annyit tudott csak, hogy valami isten háta mögötti hely az, ahol még szabadon és boldogan keringőzhettek az emberekkel, könyvekkel, polcokkal teli teremben.
Az egyik vastag könyv osztotta meg vele a titkát, amikor keserű sóhajok közepette árvaságát sírta el neki.
Szerinte a kis cigarettafüst anyukája egy dohánylevél volt. Az apukája pedig valamiféle láng. Abban nem volt biztos a könyv sem, hogy egy aprócska gyufa lángja, vagy éppen egy öngyújtóé, vagy talán izzó parázs tüze, netán gáztűzhely lángja-e. De azt mondta, az nem is fontos.
Azon azért elgondolkodott, hogy egy hatalmas dohánylevélből hogyan lett ilyen kis semmi, ruhátlan szerzet?
Ám a könyvsorok nem hagyták sokáig válasz nélkül. Elmesélték, hogy az emberek termelik a földeken a dohányt. Amikor az szép nagyra fejlődött, akkor betakarítják, válogatják, megszárítják, s alkalomadtán elviszik egy nagy gyárba, ahol felaprítják, s ezeket a kis dohányszálacskákat gépek töltik cigarettahüvelyekbe. Azzal kész is a cigaretta. Már csak ember és valami lángocska kell hozzá, s egy slukk után a cigarettafüst útjára indulhat.
Na sokat aztán nem értett meg ebből. Látott már gyárat ugyan kívülről, de azt nem tudhatta meg soha, hogy bent mit csinálnak. Hiszen tilos volt mindenütt a dohányzás.
De mégis megnyugodott egy kicsit sohasevolt szívecskéje.
Lám-lám. Mégsem olyan árva.

Azon azért szívesen vitatkozott volna, hogy ha a dohánylevélből az ember készít cigarettát, akkor inkább az ember az ő szülője. Csak abban nem tudott megegyezni magával, hogy akkor az ember az anyukája lenne, vagy éppen az apukája.
Mindegy is — keseredett el ismét. — Úgyis kitiltanak mindenhonnan. Halálra ítélnek. 
Hát micsoda szülő az ilyen?
Jobb is, ha soha nem tudja meg az igazságot. Hogy is élhetne ő így tovább? Már alig örül neki valaki. S még az is lelkiismeret furdalással merül el selymesen lágy felhőiben.

  Számkivetett, megvetett lett. Úgy érezte számára itt az idő, hogy örökre elbúcsúzzon a földi léttől. Talán ott fenn, a felhők között, ha eljutna odáig, még boldog is lehetne. De soha nem tud olyan magasra szállni. Hiába csavarodik vékony csíkká, hogy minél hosszabb legyen. Az ég messze van. S az is lehet, ott sem tűrnék meg.

Miközben ezen kesergett, lassan szétterült egy kis fuvallat hátán. Lebbent-libbent, mint könnyű fátyol. Szürke kis alakja lassan láthatatlan rojtokra szakadt, és belehalt egy haldokló utolsó sóhajtásába.

 

Zsefy Zsanett



There are no comments

Add yours

Loading...