sodrófa

Baszorkányok: Egy titkos recept

Ezúttal délelőtt látogattam meg, ekkor nem mondhatja, hogy tanítani, vagy kórusra kell mennie és nem ér rá. Azt el se tudtam róla képzelni, hogy esetleg főz. Egy közös ismerősömtől tudom, hogy olajbogyó-fan, ezért vettem neki egy nagy, dekoratív üveggel. Ezt azonnal kikapta a kezemből, és vigyázva a konyhapolcra tette.

– Nahát, nahát, hálálkodik valaki? – gúnyolódott.

– Csak gondoltam, reméltem örülsz neki, én legalábbis szeretem.

– Akkor eltaláltad, ez a kedvencem! Már épp kérni szeretettelek volna, hogy ajándékozz meg nőnap alkalmából.

– Mikor hoztam, azt mondtad, nem kell, a pénzt is visszaadtad. Nem értelek. Miért nem vagy őszinte?

– Te talán az vagy? Na ne mondd! Jöttünk veszekedni? Gyerünk, gyerünk!

Pofon vágtam, nem kicsit. Tudtam, hogy megtehetné, hogy fél kézzel agyonvág vagy megfojt, de nem fogja megtenni. Meglepett szájrándítás után erőltetett, gúnyos mosoly.

– Ezt vártam, hogy újra bánts. Számoltam az alkalmakat, meddig bírod ki. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Ugyanolyan természetes, mint a csók meg a dugás, sőt mint a szeretet.

Míg ezt nem mondta, nem is szégyelltem magam…

– Nagyon fájt? – kérdeztem.

– Á, dehogy. A fogam sem esett ki. Nem ütsz valami nagyot, gyenge vagy.

Undorítóan gurgulázva röhögött, ezért kapott még egyet, ököllel. A mosogató szélében kapaszkodott meg, hajzuhataga mögül aljasan nézett rám, de a szája széle megint gúnyos vigyorra állt.

– De könnyű téged cukkolni, kislány! Höhöhö!

– Rohadt kurva, ennyivel nem úszod meg!

– Miért mit csinálsz? Megerőszakolsz egy nagykéssel? Az jól fog esni. Elárulsz? Sok újat nem mondasz rólam senkinek!

– Büszke lehetsz magadra – dünnyögtem keserű tehetetlenségemben.

– Az vagyok, képzeld!

– Gratulálok.

– No, most hogy rendeztük sorainkat, együnk valamit. Mit kérsz: kóstoljuk meg a bogyókat meleg szendviccsel, vagy vegyem elő a tegnapi csirkét?

– Csirke? Könyörgöm, azt ne! – mondtam, felidézve a múltkori csonteltávolítós esetet.

– Hal is van. Jó pinaszagú, ránthatok azt is.

– Nem, kösz. Nem fogadok el tőled semmit.

– Csak a tálcán felkínált szép nagy pofámat?

Bármi rossz indulatú is, a humorának nem tudok ellenállni. Az asztalnak döntöttem és lesmároltam. Letolta fekete sztreccs nadrágját, ami alatt nem viselt bugyit, és felfeküdt az asztalra.

– Ha nem kell a hal, nesze, nem mostam meg tegnap este óta. A holnapi pasas fürdetlenül szereti…

Hiába húzta a fejemet, nem álltam rögtön neki, előbb simogattam a gyönyörű, fazonra nyírt, puha fekete szőrzetet. Kintről egy gyenge fénysugár épp rávetődött. Széthúztam a már megnyílott ajkakat, közöttük vastag nyálkacsík nyúlt. A mutatóujjamra tekertem és lenyaltam. Ennyire még sose ízlett, mint most, áztatás és mesterséges aromák nélkül Számat rátapasztottam az egyre bíborosabbá váló pöcökre és szívni kezdtem, ahogy szereti.

– Jaj, nyomja a fenekem, kemény! Leszállok innét.

Felült, fél oldalra dőlt és a hátsóját dörzsölgette.

– Azt hittem a popód szereti, ha nyomják – incselkedtem, de tudomást se vett róla.

– Különben is, ma már háromszor elégítettem ki magam…

– Te nem vagy normális – ezt se hallotta meg.

– Tényleg, neked nem most kéne a nőgyógyásznál lenned?

– Hazaérek, mire az időpontom szól, vagy elnapolom. Nem menekülsz.

– Olyan vagyok én, mint aki kibújik a faszok, meg nyelvek alól?

– Faszok? Szóval behatolás kell. Ideadod a nagy fehér műmicsodádat?

– Aa, nem nem. Jobbat. Várj, megkeresem.

Egy műanyag sodrófát hozott.

– Jesszusom, de hisz ez nem arra való Szívem! – hördültem fel.

– Nem is tésztát nyújtok, mint nagyanyáink idejében! Meg mint anyám – itt köpött egyet. Támadt egy olyan érzésem, hogy egész életmódja vallásos, konzervatív, házias anyjáénak szándékos ellenpontozása.

A kezembe nyomta, és hozzá egy kis tubus síkosítót. Az ágyra heveredett, egy párnát téve a feneke alá.

– Az minek? Terhes akarsz lenni vagy mi? – kérdeztem.

– Hogy mélyebben becsússzon. Minimum feléig.

Végignéztem a rúdon – és bizony nem kevés ideig tartott, a fele se. Annyit segített, hogy az abszolút nem falloszra hasonlító végét a hüvelyébe illesztette. Ezen a rengeteg zselé se sokat könnyített, de nem adta fel

– Tessék, told, ne kímélj!

Egyik kezem a felmeredő pöckén, a másik markomban a félelmetesen böhöm szerszám. Már harmadáig elnyelte, mikor megálltam.

– Mi van, az Isten szerelmére?! – méltatlankodott.

– Nem megy beljebb.

– Megy az, csak akarni kell, utat csinálni neki, döfködni kicsit!

Ütemesen mozgattam, kicsivel mindig beljebb haladva. A gyomránál tapogatózott, a méhe már arrafelé préselődhetett. Kezét a kezemre téve átvette az irányítást. Kipirult és leverte a víz, az orgazmus kerülgette, a kiteljesedéshez még drasztikusabb beavatkozást követelve. Én már nem vállaltam tovább, így átengedtem neki a „kormányt”, aminek még kilátszó fele előbb rózsaszínre, majd vörösre változott. A szemei már nem engem láttak, talán semmit, az űrben zuhanhatott, az elalvókéhoz hasonló rándulás hozta vissza. Lassan tolta ki-be a sodrófát, vékony ajkairól kétoldalt folyt a le nem nyelt nyál, fogai vacogtak. Percekig nem szólt, csak feküdt, mint egy a romolhatatlan testű halott szentek közül. A hatalmas rudat csak ezután távolította el. Puncija úgy körülvette, mintha összenőtt volna vele.

– Jó volt? – kérdeztem izzadt homlokát és molyhait simogatva.

– Sose jobbat. Ezért érdemes volt megszületni.

– De hát vérzel. Fáj nagyon?

– Kezd csípni, de megéri. Ma még szaggat, holnap már csak nyomás, zsibogás a hasban, de jön a faszi és lerendez, kioldódik a görcs.

– Van ennek értelme?

– Minek van jobban?

– Sose elég, csak kínlódsz.

– Végül is enni is mindig újra kell. Ez annál nagyobb élmény.

Az eszébe se jut, hogy mással is elfoglalhatná magát. .Például hogy másoknak is örömet szerezne néha – nem csak szexuális értelemben – nem csak magának. És akkor boldogabb lenne. Akkor nem lenne folyton éhes. Ajánlottam neki a nemrég látott Trier-filmet, a Nimfomániást. Hátha megvilágosodik betegségét illetően, nem mintha az bármit is megoldana. Ahogy egy bolond is tanulmányozhatja a pszichiátria tudományát, normális nem lesz, csak egy magáról sokat tudó bolond.

A nőgyógyászomat – akihez lihegve még épp odaértem – ceruzapöcsűnek hívják, sokat sejtetően. Talán ezért választotta azt a foglalkozást, amit, és talán azért viselkedik úgy, ahogy. Faragatlan, türelmetlen, durva és leginkább: nőgyűlölő. Úgy nyúlt belém, mintha egy tehénből akarná kihúzni a borjút, hirtelen, fölfelé irányuló, fájdalmas mozdulattal. Úgy ordítottam, hogy az egyik asszisztensnő – aki addig a szétterpesztett lábaim közét bámulta lógó nyelvvel – fogott le, föl ne ugorjak vizsgálat közben. A folyosón várakozók röhögtek és találgattak mi történhet bent, szülnek-e. Véres lett a bugyim. És akkor eszembe jutott a sodrófa. Meg az ízlések és a POFONOK.




There are no comments

Add yours

Loading...