bél

Gulisio Tímea: LAPOK PÉCS KRÓNIKÁIBÓL – Szodoma

A GALAMBSZARTÓL FEHÉR vasútállomáson egy kislány
minden nap a nagymamáját keresi.
Ugyanott egy öreg hölgy minden nap a rég halott férjét várja.
(A telihold ma elfelejtett eltűnni reggelre, talán boszorkányok
lyuggatták az éjjel szomjas, tolakodó orrukkal.)
Izoldát mindenki ismerte, még akkor is,
ha a legtöbben szinte semmit sem tudtak róla. Lehetett tél vagy nyár,
megjelent a pécsi belvárosban, két kezében egy-egy telepakolt táskával,
vastag rúzzsal az ajkain, vakítóan ősz hajkoronával, erős fekete sminkkel
a szemei körül. A táskás – sokan csak így emlegették.
A táskákban mindig volt alapvető élelmiszer, meleg ruha.
Bárki láthatta, hogy bár itt bolyong közöttünk, a pécsi utcákat rója,
valójában egy más világban él.
Sok legenda keringett körülötte. Többen tudni vélték,
hogy családja nem menekülhetett a holokauszt elől,
és elméje egy gödörben való bujkálás során bomlott meg.
Azt is beszélik, hogy férje ÁVÓ-s volt, és a kegyetlenkedésekben
felesége is örömet lelt. Állítólag egy gyönyörű fiatal lányt
szabadulásáért cserébe orális szexre kényszerített.
Én csak annyit tudok, hogy néhányszor lehetett egy kislánnyal karöltve
sétálni, szájon is puszilták egymást, a nagymamája is lehetett volna, akár.
Az a kislány én voltam.

Uránvárosba mentem orvoshoz, a 2-es buszon találkoztam Izoldával,
aki már több éve ellenállhatatlanul vonzott. Anyukám mesélte róla,
hogy mikor ő még középiskolás kamaszlány volt, a Hölgy már akkor
majdnem ugyanígy nézett ki mint most. Olyasmit is ráfogtak, hogy
“a gazdag zsidó nő biztos megvette az örök fiatalság italát”.
Kíváncsivá tett, lévén született oknyomozó és sötét misztériumtól
fertőzött természet.

Mindössze egyszer látogattam meg. Az első furcsaság, amit észrevettem,
hogy bár fűtött volt a lakás, polcain kis üvegedényekben friss, hideg hó állt.
Ujjaimmal ellenőriztem, igazi-e, az volt.
Beszélgettünk, de semmi újat nem tudtam mondani neki,
helyettem folytatta az élettörténetemet.
Rögeszmésen ismételte, hogy egy fiatal lánynak táncolnia kell
ha fene fenét eszik is. Mondtam, hogy én nem tudok táncolni,ügyetlen
a mozgásom. Erre ő: – Hisz nem csak lábbal lehet táncolni!
A lényeg, hogy egyik valóságból átügyeskedjük magunkat egy másikba,
ahol egész más törvények érvényesek.
Persze azt hittem,egyszerűen a háború emlékét szeretné így kizárni a tudatából.
Egy lábra állt, annak is körme hegyére. Elegánsan körbefordult és csettintett.
Múlt század közepi fárasztó balerinamutatvány készülődik – gondoltam.
Nyakába emelte az egyik lábát, bugyi nem volt rajta.Aztán hátat fordított
és felhúzott tüllszoknyával lehajolt. Végbélnyílása kikerekedett,
és mintha egy kígyó villás nyelve szimatolt volna körbe belőle.
Csak a bele lehetett ez a másfél-kétméteres cső. Kiszakította – nekem fájt –
és ugrálókötelezni kezdett vele, közben hangosan kacagott.
Majd a nyaka köré csavarta és önakasztásosdit játszott – én fulladoztam helyette.
Szájába dugta a bélszakasz végét és beszívta mint egy extra vastag spagettit.
Nem bírtam tovább, öklendezni kezdtem,számon az ő bele buggyant ki.
Óvatosan húzni kezdte, és úgy éreztem mintha egy szervemet tépnék ki elevenen.
– Elég a játékból, hagyja abba, már értek mindent! – könyörögtem.
– Ha azt hiszed, hogy láttál valami szerinted lehetetlent
és pár pillanatra átérezted valaki más fájdalmát ezzel kész vagy, nagyot tévedsz.
Még nem tudsz játszani.Nem kívántál meg, elég volt egy kis meglepetés,
hogy elriasszon.Pedig olyan világot nem találsz, – ha nagy varázsló lennél is –
amiben bármi is hasonlít ahhoz amire vágytál.Ez az egy törvény létezik.




There are no comments

Add yours

Loading...