Pulcinella-eleje

¾ d’once {¾ uncia} – A PULCINELLA-zenekar hatodik lemeze (2017.)

A PULCINELLA zenekart 4 francia muzsikus alapította Toulouse-ban 2004.-ben. A Ferdinand Doumerc (szaxofonok, fuvola) kezdeményezésére alakult csapat Florian Demonsant (harmonika) Jean-Marc Serpin (nagybőgő) és Perre Pollet (dobok, ütőhangszerek) felállásban Budapesten rögzítette a 2017. év első negyedévében megjelent 6. Pulcinella-albumot. A lemez címe: 3/4 uncia, azaz 21 gramm, ami – egyesek véleménye szerint! – az emberi lélek súlya is egyben, s amit a lemezfüzet ismertetőjében Pascal Rosat említ le a TPDC című számnál…

Tehát adott egy francia zenekar, amely már a második BMC-kiadványom szerepel (az első: a Pulcinella & Dzsindzsa 2009-ben jelent meg), s amely – számomra, aki szereti a meghökkentő, különleges dolgokat! – eléggé felkeltette érdeklődésemet hangulataival, furcsa érzeteivel. Igazából e zene kapcsán a kritika értelméről és hatásáról is el kellene gondolkodnom! S olyan ez most nekem, mint amikor a hóhért akasztják!  Mert ha a jó dolgokat írom le, akkor esetleg csalódást okozok a kritikám által belelkesült olvasónak; ha a rosszakat említem, akkor meg ezt a figyelemre-méltóan eredeti és invenciózus zenekart húzom le – és talán érdemtelenül! – úgy, hogy az olvasóm meg sem érti a mondandóm lényegét! József Attila szavaival védekezek tehát: „Érted haragszom, nem ellened!”

Akkor kezdem az elején, a pozitívumokkal! A lemez első meghallgatásakor lenyűgöz a zenekar invenciója, humora, merész ötleteik sora. Hogy a zenei szövet kicsapongásaiban olykor már saját magukat sem veszik komolyan! Zenéjük nagyon finom, érzékeny az együttjátékokban – ritkábban szólóikban! – máskor pedig szinte parlagi fűrészelésekben tobzódik! Itt érhető tetten az együttes igazi lételeme: a játék, az egymásmelletiség, az együttmuzsikálás öröme! Ettől igazán jó koncertzenekar a PULCINELLA! Nem véletlen, hogy a fél világot bejárták, mindenütt óriási közönségsikert aratva. Mert általában elementáris erejű megszólalásaik, gesztusaik lejönnek a színpadról.

És itt érzem az ellenmondást evvel a lemezzel. Ugyanis az első meghallgatáskor számomra még minden rendben volt: ütős muzsikát hallottam! De a további meghallgatások után kérdéseim lettek! Az még rendben van, hogy a játékuk a műfajfelettiséget célozza, de talán nem árt tudni: a lemezen hallható hangok durván egynegyede nem nagyon fér be a dzsez/jazz szűkebb műfaji kategóriájába! Persze, ez nem baj, sőt: számomra mindez izgalmas kihívás! De a játékosság érdekében bevetett fordulatok belefutnak egyfajta formalizmusba, ami – nálam! – a többszöri meghallgatást eléggé megakasztja! Márpedig 1 lemezalbumnál számomra fontos szempont a többszöri figyelmes meghallgathatóság (azaz nem háttérzeneként tenni fel a játszóra). Ezért hangsúlyozom: a jó ötletek gyűjteménye 1-2 szám esetén még elmegy, de a számokat többször is sorbahallgatva már kissé uncsi lehet (s olykor nagyon az)! S ezen még az sem dob sokat, hogy olyan hangzatok, invenciózus futamok, csodálatos hangulatok hallhatók több számban, amely más zenekarnál nem, vagy alig!

De hadd példálózzak egy kicsit! A kezdő TPDC című darab – amely címnek a feloldását szívesen vettem volna a lemezismertető írójától, ha már a teljes írásának a felét e szám elképzelt történéseinek szentelte! – témájában intenzív furcsa, repetitív hangszeres futamok sora 5/8-os tempóban;  és 2,5 percig egyáltalán nincs dzsez ritmusrészleg-kíséret mögötte! Azaz a 180-as csoport vagy Terry Riley stb. műhelyéből kikerült kortárszene is lehetne! Aztán a pattogó, „ördögi” lüktetésű (osztinátó, azaz makacs) ritmusrészleg-játék belépésével tulajdonképpen még kialakulhatna valami izgalmas dzsez is! Viszont ez nem történt meg; helyette marad az „umcaca”, ami koncerten tényleg jópofi lehet, de lemezről – és többször meghallgatva! – kissé uncsi! Persze, az sem kizárt, hogy néhány évnyi fejlődés után már ez a stílusú zene is simán dzsez/jazz műfajmegjelölést fog kapni! Viszont a fuvola és a harmonika e számban még így is finom hangzatokat produkál.

Az album egyik legizgalmasabb, legjobb száma a másodiknak elhangzó Elle aimait l’été {Szerette a nyarat}, amely szintén repetitív futamokkal indul, s amely      nagyon izgalmassá válik a ritmusrészleg-játék (dzsez) és a repetitív/osztinátó futamok keveredése. Amellett persze egy parádés szaxofonrögtönzést is hallhatunk a finoman díszített dobmenetek és a makacs basszuslüktetés felett!

Melchizedec {Melkizedek} volt „isten legmagasztosabb papja”, bibliai király. Itt már az első hangoktól igazi dzsez, amelyben elsősorban a dob-harmonika párosjátékra érdemes figyelnünk – bár a szaxofon futamai és a bőgős is parádés olykor, de a favágós osztinátóval zenei közhelyekbe is belefutnak. A végére persze minden a helyére kerül, de amíg kialakul, addig vannak nem túl meggyőző részei is…

A ¾ uncia egy dzsezfantázia, szép hangzásokkal, színekkel, hangulatokkal, de nem igazán meggyőzően.

Egy  dzsezes keringő a Devant ta porte {Ajtód előtt}, inkább cirkuszi zene, mint dzsez. Ez az a szám, ahol a figyelemreméltó harmonika-rögtönzést még Florian Demonsant sem veszi\csinálja komolyan. Némi umcaca után szép együttjátékokkal hallunk egy romantikus szaxofon-rögtönzést! Mégis: alapvetően uncsi!

Sok jó ötlet, igazán finom szaxofon-rögtönzés jellemzi a Les paris sont ouverts {A fogadóirodák nyitva vannak} darabot. Némi latinos kezdés után először szaxofon-nagybőgő duón halljuk a témát (2 szakaszos dal), majd egy balladisztikus közjátékkal szinte parttalanná válik a zene. A végére helyreáll a pörgős dzsez-hangzás is… A szaxofon és dob alakítására érdemes figyelnünk.

Egy 3-részes, izgalmas, finom témákkal tűzdelt darab a Mélatonine {Melatonin}, azaz az alvást irányító hormon nevével fémjelzett szám. Egyik kedvencem a lemezen. Ütőkön, nagybőgővel indul a darab, majd a fuvola belépésével az egyensúly kamarazenei hangzássá billenti az egészet. A második részben „nagyzenekari” harmonikajáték után belépő szaxofonnal igazi, modern dzsez veszi kezdetét, majd a harmadik részben osztinátó ritmusjrészleg-játék felett a fuvola egy repetitív-szerű szépséget produkál a harmonika csúsztatott harmóniáira.

Lassú ballada a La fille de l’ombre {Árnyéklány}. Bár a szám műfajilag dzsez, de inkább tanulmány-jellegű darab, melyben a dobos csak a negyedik periódustól lép be. Nem túl jelentős az egész!

Az együttestől csak ezt az egy lemezt ismerem! Ezen albumukon a zene hol érzékeny, hol lapos, vagy sziporkázó, néhol slampos, szedett-vedett és finom, vagy parádés. Olyan ez, mint egy hangulatjelentés vagy valami ujjgyakorlat! Játék, amelyből azért kiderül, hogy erre a tehetséges csapatra érdemes, és kell is figyelni! Mindenképpen sokszínű muzsika, amely koncerten igazán ütős megszólalású lehet, de amelyet e lemezről inkább koktéldzsezként vagy háttérhallgatásra javaslok.

2017.  XI. 26.                                                                                                                 Libisch Károly




There are no comments

Add yours

Loading...